Érdekes, hogy már több, mint száz éve, amikor a villanymotorok fejlesztése nagyban zajlott, akkor nemcsak ipari gépekbe és kötött pályás járművekbe, hanem személyautókba is terveztek elektromotorokat.
Ezek a kezdetleges fejlesztések jó ideig nem kerültek forgalomba, mivel sokáig nem sikerült legyártani azt az optimális konstrukciót, amely a mai elektromos autókban található. A műszaki probléma ugyanis abban állt, hogy a váltakozó és egyenáramú villanymotor kedvező tulajdonságait kellett valahogy egyesíteni ahhoz, hogy például a megfelelő méret és teljesítmény egyidejűleg létrejöhessen.
Míg az egyenáramú villanymotor előnye, hogy kis fordulatszámon nagy nyomatékot ad le, valamint egyenletesen gyorsul, számos hátránya is van, például nagy helyet foglal, továbbá sokat kell karbantartani. Ezzel szemben a váltakozó áramú villanymotor előállítása olcsóbb, felépítése egyszerűbb és kisebb. Csakhogy ezt az áramtípust nem lehet úgy tárolni, mint az egyenáramot (lásd: hagyományos akkumulátor), ezért meg kellett oldani ez egyenáram megfelelő váltakozó árammá alakítását az autókban. Erre úgy nevezett inverter eszközöket fejlesztett ki az autóipar.
Végül többféle motorszerkezetet is megalkottak, de a leggyakoribbak a háromfázisú aszinkron, illetve szinkron villanymotorok. Ezek felépítése nagyjából hasonló, hiszen az állórész és a forgórész közötti mágneses térben jön létre a forgó energia, a különbség a két fő rész kapcsolatában van. Léteznek indukciós, gerjesztéses és állandó mágneses megoldások, továbbá a kategorizálásban számít a fordulatszám frekvenciája is (szinkron/aszinkron).